Író: Feketetigris

Sötét ifjúság

        Igen. El kell vinni őt innen. Valahova messzire. Meg kell
tanulnia együtt élni vele. Én is átéltem, tudom, hogy milyen érzés. És ő
szerencsére nem teljesen más. Sietned kell. Gyakran etesd az első
években. És vigyázz rá. Ha nagyobb lesz, majd eljövök érte. Majd
megoldjuk. Ő tud mást is enni. Emberi dolgokat, hisz félig az. Hogy? A
Roxfortos dolgokon majd később gondolkozunk. Még csupán néhány
hónapos. Szép gyerek. Hogy mondtad mi a neve? Perselus? Köszönöm.
Köszönöm, hogy ugyan azt a nevet kapta, mint amit én kaptam
édesanyámtól. Elköszönhetek tőle? Nem is látszik rajta, hogy olyan,
mint én. Most mennem kell. Éhes vagyok. A kicsi nincs veszélyben, a
saját fajtámat nem bántom. Ősi bűbáj védi őt. Te viszont veszélyben
vagy. Indulok. Igen, amint nagyobb lesz, jövök. Ne sírj. Nem szabadott
volna, hogy megtörténjen. Ember nem élhet vámpírral. Megyek. Vigyázz
rá, és magadra is.”
        Nyolc éve hangoztak el ezek a szavak édesapja szájából.
Azóta sem édesanyja, sem ő nem látták a férfit. Ám nemrég egy bagoly
szállt le házuk ablakára. Csupán annyi állt benne, hogy az idősebbik
Piton hamarosan jelentkezik.  Nem jelentkezett. Eltelt három év. Egy
bagoly igyekezett hozzájuk, Roxfortos címerrel. Az erdőben egy férfi
igyekezett előre. Épp egy tisztásra ért, mikor a bagoly elrepült fölötte.
Rendkívül éles látásával el tudta olvasni a címzést. Ifj. Perselus Piton 
Watford, King street 12/B, harmadik hálószoba. Elkésett.
Mindenképpen a levél előtt akart fiához érni, de nem sikerült. Mit fog
most szólni Fiona? Néhány óra múlva aztán hazaért. Meghúzta a nagy,
ódon csengőt. A ház jobb állapotban volt, mint amikor egyszer, három
éve látta. Akkor írt egy levelet, hogy jön, de sajnos végül nem tudott
eljönni. Bár nem vallotta be magának, félt.  Nagyon hiányzott neki a
családja, de nem élhetett itt, hisz Fiona veszélyben volt a közelében. A
denevért ábrázoló kilincset valaki lenyomta, az ajtó halk nyikorgással
kinyílt és egy tizenegy éves arc, nézett ki rajta. Majd valahonnan
belülről kiabálás hallatszott.
-        Perselus! Perselus!!! Hányszor mondjam, hogy ne nyiss ajtót
senki…oh. Szerbusz Perselus.
-        Fiona. Én bocsánatot akarok kérni, de el kell mesélnem neked
valamit.
-        Nem érdekel. Miért nem voltál itt három éve? Miért nem
segítetted át a fiadat élete legnehezebb szakaszán? Én nem tudtam,
hogy hogyan kell gondozni, hogyan segítsem át rajta. Igyekeztem
embernek nevelni, igyekeztem megtanítani neki, hogy hogyan éljen
félig vámpírként. De nélküled nagyon nehéz volt. Most már megtanult
mindent, és sokkal több megpróbáltatáson ment keresztül, mint más 30
éves korában!
A nő arcán könnycseppek gördültek le. Végre elmondhatta ami már jó
ideje a szívét nyomta,
Amit rejtegetnie kellett, ami most elemi erővel tört fel belőle. Az idősebb
Perselus eközben belépett a házba, becsukta az ajtót, és bánatosan
nézte szerelme arcát. Fiona hangtalanul zokogva rogyott le a lépcsőre.
Az ajtó mellől halk hüppögés hallatszott. A fiú apja megfordult és
leguggolt síró kisfia mellé. Az szakasztott mása volt az idős
Perselusnak. Kampós orra, halálsápadt bőre, karikás, fekete szeme,
zsíros hosszú haja, mind apja tulajdonságai voltak. Csupán anyja
nézését örökölte.
        Apja a Roxfort Expressz indulásáig maradt velük. Együtt
mentek az Abszol útra, és együtt mentek a pályaudvarra is. Az ifjú
Perselus Piton  soha többé nem látta az apját, és édesanyját is csak
egyszer. Egyedül élt nyaranta, fekete mágiával kereste kenyerét.
Felnőtt korára megértette, hogy gyermekkora nem volt más, mint egy
rossz álom. És ő gyűlölte ezt az álmot.